Méhészetünkről

Röviden foglalva méhészetünk története a 70-es évekig nyúlik vissza, amikor még jóval kevesebben foglalkoztak méhtartással. Azóta sokat változott a világ, ahogy a méhészet is, egyre több veszélyforrással és kihívással kell számolni. Mondhatnám, hogy a jó méhész is holtig tanul. A méhészet változatos, minden időszaknak megvan a maga munkafázisa és szépsége is. Az időjárás nagyban meghatározza a sikerességét. A méhészet is egy külön világ, egy életérzés – feeling of life. Nagyon fontos az attitude towards bee, mert nem mindegy a méhész hogyan viszonyul a méhekhez. Aki nem szívvel-lélekkel csinálja, mert csak a haszon hajtja, az sose lesz lelkiismeretes méhész. Nem csak a méheket kedvelem és tisztelem, de a természetet is. Mindig is szerettem a szabadban dolgozni, bár ezt a legtöbb állásom mellett csak szabadidőmben tehettem meg. Álló méhészetet folytatok fekvő NB kaptárokkal. 35-55 darab közötti család számmal méhészkedtem, ami nem csak hobbi méhészet számomra. Horváth Nándor Róbert a teljes nevem és üdvözöllek oldalamon, amit próbálok mindig frissen tartani. Szeretek mindent magam végezni.

Édesapám már 1972-től tartott méheket. Idővel kőművesmesterként dolgozott és a kemény munka mellett méhészkedett. Mindig szerette az erdőt-mezőt járni és látogatott méhészeteket, ahol csodálattal figyelte a méheket, ami által magával ragadta ez a szakma. Ugyanígy történt másokkal is, akik a mi méhészetünktől kaptak kedvet. Elsők között volt, aki kitűnőre elvégezte a tanfolyamot és méhész végzettséget szerzett. Nem volt kérdés számomra, hogy kövessem példáját, ha foglalkozni akarok ezzel a szép szakmával. Az alap elméleti ismeretek is fontosak, de a gyakorlati alkalmazásban lehet a legtöbbet tanulni. Abban a szerencsében részesülhettem, hogy tanulhattam még az akkor 83 éves dr. Gubicza Andrástól, aki a biológiai tudományok kandidátusa és nagy szaktekintély volt. Csodáltam őt és a kedvéért még a latin kifejezéseket is megtanultam. Azt kérte, ne vágja le senki a méhanyák szárnyát még rajzásgátlásként sem, mert aki tiszteli és szereti a méheket, az nem tesz ilyent. A méhészet szeretete magával ragadta édesanyámat is, aki mindent elsajátított férjétől. Először csak a nagyobb munkákban majd szinte mindenben részt vett ő is, amikor csak tehette. Mivel hárman voltunk testvérek a házimunka sok idejét lefoglalta. Szinte mindig csak hétvégén volt ideje szüleimnek a méhekkel foglalkozni. Gyerekekként többször is magukkal vittek minket is a pergetésekre. A méheket nem igen akartuk megszokni, féltünk a méhszúrástól, mint általában minden gyerek. Ha sokat vagyunk közöttük és folyton körülöttünk zsonganak, idővel megszokja az ember és már nem tart tőlük. Szerencsére nem vagyunk allergiások a méhméregre, amit szintén megtud szokni a szervezet, ha állandóan sok szúrás éri. Nálunk ez nem volt jellemző. Egyszer meg is tréfált apám. Kérte nyújtsam a kezemet ad valamit és a markomba nyomott egy herét. Én persze ijedten dobtam el, ő pedig jót kacagott. Akkor még nem különböztettem meg a méheket, de elkezdett érdekelni és segítettem, amikor csak tudtam. Mivel mellékállásban folyt a méhészet, csak álló méhészet jöhetett szóba. Söjtör közelében pár kilométerre volt a telephely, aminek helyszíne többször változott az évek alatt. Általában 40-50 méhcsalád számmal méhészkedtek szüleim, amit szalmakaptárakban kapott méhekkel kezdtek. Aztán apám maga kezdte először alakítani kaptárjait. A 70-80-as években szinte minden évben nagyon jó hozamot értek el. Nem csak több akácerdő volt, de a repce mezők is jobbak voltak és sok volt a virágzó kaszáló, amik bőséges forrást jelentettek a méheknek. Az időjárás sem volt ilyen szeszélyes, mint napjainkban, ahogy méreg sem volt annyi a környezetünkben. Valóban megérte a fáradozást és a legtöbb évben megtérült a munka értéke, jó volt a mézhozam. Csodás évek voltak ekkor a méhészetben, bár a környéken más méhészek is voltak, nem voltak túl zsúfolva még a területek. Soha nem vettük el a méhektől az összes mézet, főként a fiasítástól nem. Az akácvirágzás után nálunk nincs több jelentős méhlegelő, etetéssel kell segíteni a családokat. Így volt ez régen is, csak akkor sokkal kevesebbet kellett őket ellátni. Nincs két egyforma év, ahogy egyforma család sem. Az atkák csak a 80-as években kezdtek megjelenni, hazánkban először 1978-ban mutatták ki. 1985-től már komoly gondokat kezdtek okozni annak a méhésznek, aki nem tudott elég időt szánni családjaira. Szembe kellett ezzel néznie szüleimnek is. Egyik évben apám megsérült és nem tudott járni. Ekkor arról kényszerült dönteni két évtized után, hogy szünetelteti, abbahagyja a méhészkedést, mivel nem tudott foglalkozni velük. Később újra kezdték, majd újabb szünet után nyugdíjasan vágott bele ismét. Sajnos, ezt már nem sokáig élvezhette.

Az utolsó években Genehegyen folyt a méhészkedés, amiben mindnyájan részt vettünk. 2011-től apám halála után édesanyánkat segítettük, hogy tovább tudja vinni a méhészetet. Én 2013-ban döntöttem úgy, hogy elkezdek vele komolyabban foglalkozni. Ebben az évben összeraktam négy családot és egy rajt befogtam, ezzel indult a méhészetem.  A kezdő családoknak még egy évig itt alakítottam ki helyet Genehegyen. Előtte években még megvolt a Söjtöri Öreghegyen is a hegyi ingatlan szőlőlugassal, ahol korábban pár méhcsalád is volt tartva. Ennek közvetlen közelében viszont volt egy másik méhészet és a hely nagyon meredek volt, nem tartottam alkalmasnak méhészkedni. Másik hely után akartam nézni, ahol jobb a terület. Ekkor kértek fel, hogy vegyem át a több éve elhagyatott régi családi ingatlant a söjtöri hegyen Sántaszeren, ahol sok időt töltöttem gyerekkoromban. 2014-ben hoztam át ide családokat. Több év alatt alakítottam át a helyet, hogy alkalmas legyen minden szempontból. Mivel fontos számomra a kertészkedés, úgy gondoltam mindkettőt hasznosítani fogom itt. A vadveszély miatt védetté tettem mielőbb a helyet. A méheknek szerettem volna minél többet megadni, ezért különböző fákat, növényeket ültettem évről évre számukra. 54 családig bővítettem fel az állományt, ezek után csak csökkentettem. Átéltünk velük jót és rosszat, felszámoltam, majd újra kezdtem, de a méhészkedés szeretete megmaradt. Jelenleg kis állományt tartunk, amiben feleségem is segítségemre van. A mézet mi magunk is szeretjük és fogyasztjuk. Mindent megteszek azért, hogy tiszta egészséges méz kerüljön ki a kaptárokból, amit nyugodt szívvel kínálhatok másoknak is.